Évforduló - Marathóni csata

A marathóni csata a görög–perzsa háborúk egyik legjelentősebb ütközete, amely Athén és a perzsák között zajlott i. e. 490-ben. Bár a pontos dátum nem ismert, a történészek általánosan elfogadottként szeptember 12-t tartják a csata időpontjának. I. Dareiosz hadai ütköztek meg a Miltiadész vezette görög sereggel. A csata, mely görög győzelemmel végződött, nagyrészt Hérodotosz leírásából ismert. A perzsák fő ereje a lovas és gyalogos íjászokban rejlett, akik gyors mozgással váratlan csapást mértek az ellenségre, majd visszahúzódtak, hogy más irányból támadjanak. Ezért a perzsák kerülték a közelharcot, mert az íjak nagyobb távolságból hatékonyak, s mert könnyű vértjeik és pajzsaik nem nyújtottak elegendő védelmet. Az athéniak csak nehéz gyalogsággal, hoplitákkal készültek az ütközetre. Ezek a harcosok rövid vaskarddal és három méter hosszú, vashegyű lándzsával voltak felszerelve. Bronzból való sisakjuk az orrot és az arcot is védte. Mellvértet, lábszárpáncélzatot, kezükön bőrkötést viseltek, és nehéz bronzpajzzsal védték a testüket. Ez a felszerelés elsősorban a közelharcra tette alkalmassá őket. Harci alakzatuk a phalanx volt, amelyben zárt hadrendben, egymást erősítve és a nehéz felszerelésük nyújtotta lendületet is kihasználva harcoltak. A phalanx valóságos lándzsaerdő volt. Az athéni csapatok rohamot indítottak, így a perzsáknak egyszerűen nem volt módjuk, idejük, alkalmuk arra, hogy hajítódárdáikat és íjaikat megfelelően kihasználják - az elesett 192 görög nagyobb része minden bizonnyal még a rohamozás közben kapott sebet. A perzsa távolfegyvereknek a hoplita roham alatt legfeljebb egy „sortűznyi” idejük volt. Amikorra a két sereg közvetlen kontaktusba (azaz közelharcba) került, a perzsáknak fikarcnyi esélyük sem maradt. Milthiádész stratégiája az erőviszonyokat a görögök javára változtatta meg, taktikájában pedig kihasználta a hopliták adottságait - győzelme ennek tudható be.